Személyes blogomra írtam egy általános tesztet 22 év távlatából kedvenc játékomról – talán újoncok találnak benne valami érdekes tényt, de a régi fanoknak is érdemes elolvasni, ha kicsit nosztalgiáznának.
A játék borítóján szereplő American McGee nevét korábban a Quake és Doom játékok credits listáján is olvashatták a szemfüles játékosok – én speciel a büdös életben nem hallottam róla az Alice előtt. A pályadesigner enyhén szólva is problematikus gyermekkorát videojátékok formájában dolgozta fel és sajátos terápiáját cikkünk alanyával kezdte. A képlet pofonegyszerű: végy egy joglejárt klasszikus mesét és fordítsd át egy sötét, groteszk rémálomba, de úgy, hogy azért megőrizze az alapanyag védjegyeit. Mára tucatszámra találhatunk ilyen címeket (Woolfe, Limbo, GYLT, Little Nightmares…), de a divatirányzatot kétségtelen az Alice játékváltozata indította el. Lewis Carrol alapanyagént szolgáló művei már 1865-ben is kissé betegnek és elvontnak számítottak, de a McGee verzió meghatványozta az élményt…
Folytatás az elválasztó után.
A történet már önmagában hajmeresztő: a kamasz Alice egy éjszakán békésen alszik szobájában, mikor egy baleset folytán tűz üt ki a házban, szülei pedig tragikus módon odavesznek. A sokk hatására a lány a Rutledge elmegyógyintézetbe kerül, ahol éveket tölt el vegetálva, miközben elméjében ismét alámerül a már korántsem olyan barátságos Csodaországba. A felállás a régi: ismét a gonosz Szívkirálynő uralkodik az elnyomott békés lények felett, kártyakatonái és csatlósai kíséretében leakarja igázni a jobb napokat is látott birodalmat. Természetesen Alice feladata lesz megállítani a gonosz ellenséget. Ez így leírva elég bugyután hangzik, az is, ám a csavar a dologban, hogy minden karakter és fontosabb esemény reprezentál egy-egy, a hősnőnk forrongó lelkében dúló vívódást-érzelmet. A legjobb barátunk Cheshire, a vicsorgó macska lesz – ő testesíti meg Alice megmaradt racionalitását. A legtöbb főellenség a bűntudat, a Hernyó a bölcsesség jelképe, míg a Szívkirálynő a romlottságot képviseli, ami megfertőzte a lány elméjét…
Elindítva a játékot látszólag egy tipikus TPS akció-kalandjátékhoz van szerencsénk, platform és kaland elemekkel és minimális logikai feladatokkal megtűzdelve. De ne ítéljünk első látásra! Anno már az is újdonságként hatott, hogy a designer rutinosan a Quake 3 motorral keltette életre a játékot, hiszen az engine-t azelőtt csak FPS-ekhez használták. Szükség is volt a legmodernebb technológiára, hiszen Csodaország nem mindennapi megjelenítéssel bírt… A maga korában eszméletlenül szépnek számító grafika segítségével ugyanis olyan elszállt pályákon kolbászolhattunk, mint azelőtt soha: a mesékből jól ismert helyszíneken kívül (gombaerdő, sövényrengeteg, a királynő kastélya…) megfordulhatunk például egy konstans dülöngélő iskolában, ami belülről nagyjából 10-szer akkora, mint kívülről, így egy égigérő könyvtárnak is helyet ad. (A térrel és a méretekkel egyébként sokszor játszanak a fejlesztők.) Máskor egy nyomasztó sakkvilágba kerülünk ahol minden fekete-fehér. Itt egy ponton még lófigurává is változunk és a sakk szabályainak hűen csak a megfelelő mezőkön lépkedhetünk… de bolyongunk majd 90 fokban feldöntött tükörlabirintusban, koszos laborokban, gigantikus órák mechanikáiban és jégbirodalomban is.
A környezetünk folyamatosan változik, sosem lehetünk biztosak semmiben: az egyik pillanatban széthasad alattunk a parketta, a másikban egy hatalmas üveggolyót löknek utánunk, vagy épp egy óriási asztalon kell harcolnunk a savat tartalmazó teáscsészék között. Számos portál is felbukkan az egyébként teljesen lineáris pályákon. (Ne feledjétek: még csak 2000-et írunk!) Essen szó a karakterekről is. Alice-t kétségtelenül az Addams Family cinikus, beesett szemű, falfehér Wednesday-e inspirálta. Parádés, ahogy rideg közönnyel válaszol a barátai provokációira, vagy a lakosok nyafogására. Ugyanakkor érzelmektől sem mentes, többször elsírja magát a sztori során és egyes mondatait hallva nem tudunk nem részvétet érezni iránta. Cheshire egy szétvarrt, csöves kóbor macskára hajaz, aki Alice hű társa, egyben a legjobb arc a játékban. Persze a többi ismert barát is felbukkan a könyvekből, torzabb kivitelezésben: a cilinderes Nyúl egyenesen visszataszítóan néz ki, míg a Hernyó és az Ál-teknőc ijesztően realisztikus lett. A pozitív oldalon olyan új szövetségeseket is megismerünk, mint mondjuk az öreg bányász törpe, vagy a Griffmadár.
Visszatér persze az immár ellenünk fordult Kalapos is, egy steampunk szörnyszülött képében, a Tweedle testvérpáros pedig két elhízott gnóm formájában boldogít majd. És akkor még a többi főellenfelet nem is említettem: megküzdhetünk egy gusztustalan óriásféreg ezredessel, a bűnronda Borskirálynővel és a mechanikus Jabberwock-al, a főellenséget pedig azt hiszem már mind kitaláltátok… De nem csak a bossok, a “beosztottjaik” is elég betegre sikeredtek. Világa válogatja épp kikkel hoz össze a sors: leggyakrabban kártyaőrök, sikító démonok, vérszomjas halak rontanak ránk. Összemenvén hangya katonák, férgek és robbanó makkokat dobáló robotrovarok próbálnak cafatokra szedni. A sakkvilágban nyilván az ellenséges bábukkal vesszük fel a kesztyűt, az intézetet jelképező helyszínen pedig mérget köpő pókokkal kell megküzdenünk. Persze ez a felsorolás csak egy kis ízelítő volt, kössük fel a kötényt.
Na de mivel is védje meg magát egy ártatlan kamaszlány? Például egy alkarnyi konyhakéssel! (A regényben Vorpal Blade a neve.) Ez az elgondolás 23 éve még igencsak provokatívan hatott, nem kevésbé, mint a többi, hihetetlenül kreatív “játékszer”: eldobható pengeéles kártyalapok, krikettütő, pattogó dobócsillagok, tüzet hányó zenedoboz, fagyasztóágyú, és démonokat megidéző dobókocka egyaránt lesz a tarsolyunkban. Az alapos játékosok egy hatalmas mordályt is találhatnak, ami minden közelünkben lévő lényt elpusztít egyetlen lövéssel. A játék vége fele kezünk ügyébe kerül egy speciális fegyver is, ami lényegében a railgun viktoriánus kori megfelelője. Minden fegyver másodlagos funkcióval is bír – a jobb egérgombbal klikkelve a kés például elhajítható, a kártyák esetében repül az egész pakli, az ágyú jégpajzsot húz fel Alice elé stb. Kísérletezzetek velük bátran. 🙂
Mit is érne egy valamire való akciójáték limitált ideig működő powerupok nélkül? A szokásos pirosan fénylő életerő gömbökön (meta essence) és kék “mana” fiolákon túl összeszedhetünk egy speciális órát, ami minden élőlényt megdermeszt, amíg mi eliszkolunk, egy tükröt, ami láthatatlanná tesz, szöcske teát, amitől zöld Jeff Goldblum szerű rovarrá változva hatalmasat szökkenhetünk és egy vörös üvegcsét, amitől óriási szarvaink/ karmaink nőnek és hörögve mintegy rage módban kaszabolhatunk szét mindenkit… Bájosak. Hatásuk nagyjából fél percig tart. (Jópofa, hogy a mana az akarat, az életerő pedig a józanság jelképe a játék világában.) A harc mellett platform részekkel is boldogítanak a készítők: az ugri-bugri mellett köteleken mászhatunk, úszkálhatunk, akár még lopakodhatunk is. Sajnos az irányításnál bukik ki, hogy a Quake 3 motor nem TPS-ekhez lett tervezve, ugyanis ugrásnál rendkívül nehéz bemérni a landolás helyszínét, hiába mutatja egy kis láb ikon, hogy hova fogunk majd leérkezni. A játékmenetet, mint mondtam csipetnyi logikázás is színesíti: főképp memóriafeladatokat kell majd megoldanunk, semmi komplikáltra ne számítsatok.
A grafikáról nehéz objektíven nyilatkozni, hiszen én még megjelenésekor láttam először a programot és anno és teljesen elvarázsolt: élénk színeivel, íves-görbe formáival, kidolgozott textúráival és dinamikus fényeivel 2000-ben csodaszépnek számított. A felületek közt még a mai napig találhatunk igényes darabokat (pl. szőnyegek, fa felületek, különböző húsos belsőségek), bár megmondom őszintén, én ennyi év utás is szépnek látom a játékot, elmosott felületek ide, szögletes karakterek oda. Az összhatás annyira stílusos, hogy fel se tűnnek a ma már mosolyogtató, fapados technikai megoldások. Ahogy mondani szokás: jól öregedett a program, de kétségtelen, hogy a nosztalgia is ráerősít nálam az élményre.
Ennyi lelkendezés után mit lehet még dicsérni egy játékon? – kérdezheti az olvasó. Hát az audio frontot, ami a grafikával ellentétben ráadásul elavulni sem tud. A szinkronhangok és a zene szakmai díjat kaptak annak idején, okkal. A karaktereket megszólaltató színészek hibátlan munkát végeztek: hősnőnk Susie Brann (Csengetett Mylord?) hangján szólal meg, hamisítatlan brit akcentussal, Cheshire-t pedig Roger Jackson kelti életre. Búgó, mély orgánuma vérfagyasztó és hízelgő is egyben – ő egyébként több másik karakter hangját is kölcsönözte. A zenei betétek színvonalát nem lehet eleget méltatni: a Nine Inch Nails dobosa, Chris Vrenna olyan szinten igényes és maradandó mesterművet alkotott, hogy nem csak a konkurencia, de úgy általában a zeneipar is fejet hajtott előtte. A legtöbb dal drámai, lehangoló kórusokkal, de mégis van egyfajta mesés jellegük. A hangszerelés rendkívül progresszív: a zenész xilofonkat, harmonikákat, órákat és korabeli játékokat használt fel, hogy kikeverje a leghátborzongatóbb melódiákat. (Ez a klasszikus taktus az első pályáról például mindenkinek beleégett a fülébe, aki annak idején játszott a játékkal.)
Az Alice mintapéldája annak, hogyan kell apró, kreatív ötletekkel közel hibátlanná varázsolni egy átlagos játékmenetű programot. Bár a darkos mese alapkoncepció egyszerű, mégis üt. A design, a világépítés és a profi technikai megvalósítás egy kiváló hangulatú játékban kulminálódik, amit lehetetlen nem szeretni. Csak pár példa az igényességre: a kórházban töltött évekről egy kézzel írott, megsárgult kórházi naplót kapunk a játékhoz. A menüben a Load-Save-Delete gomboknak csak a kezdőbetűi vannak csak feltüntetve: LSD. A mentéskor felvillanó piktogram egy korabeli fényképezőgép, ha pedig pauzáljuk a programot egy elnyűtt zsebóra jelenik meg a képernyőn. Alice masniját hátul egy koponya alakú csomó fogja össze és ha épp nem irányítjuk őt, egy idő után elkezdi lefoglalni magát és bíbelődni a fegyvereivel – mindegyikkel másképp. Soroljam még? Minden apró pixel-hangjegy-animáció-textúra pontosan ott van, ahol lennie kell. Művészetileg tökéletes összképet alkot a darab! A monoton játékmenetet jogosan kritizálták a tesztelők, valóban rá lehetett unni a játék végére és az irányítás is kissé macerás, de ezek olyan elenyésző hibák a mindent verő atmoszféra mellett, hogy gyakorlatilag hibátlan játékot kap, akit beránt ez a világ. Engem teljesen lebilincselt, igazi kultikus cím, amit akárhányszor végig tudok játszani!
American McGee's Alice rajongói oldal 